Az inotai pályamű az egykori hőerőművet nem azonnali, nagy költségű átépítés tárgyaként, hanem tesztelhető, fokozatosan megszelídíthető ipari tájként kezeli. A beavatkozás két időléptékben gondolkodik: a „redő” gyors, emberi léptékű, fóliával lehatárolt eseménytereket hoz létre a csarnokokban, míg az „erdő” lassú, természeti folyamatként készíti elő a terület jövőbeli használatát. A terv ereje a popup-jellegben, az újrahasználható eszközökben és abban a nyitottságban van, hogy az időre bízza a végleges funkció létjogosultságának igazolását.